V:
-Ez rosszul kezdődik. Mond mi bajom, ne kímélj...- néztem rá, amikor vakargatta tarkóját.
-Na, csak nem lehet ennyire vészes, ha meg az, akkor meg fogok gyógyulni, biztosan tudom.- fogtam meg kezét.
-Na szerelmem, mond el amennyi rossz történt velem, nem lehet ez is olyan bonyolult vagy nehéz ügy.- mosolyogtam rá olyan Alienesen, ahogy mindig szoktam.
J-Hope:-Hát, hogy is mondjam.- vakartam tarkómat tovább.
Most egyszerűen mondjam a szemébe, hogy valahogy kölyköt csináltam neki? Nem az úgy nem jó, de akkor, hogy mondanám másképpen? Aish! Miért történik ez pont velem meg?!
-Az a helyzet, hogy gyereked lesz...- húztam szét számat.
Most biztos megöl, de nekem ne kell a gyerek! Felesleges, még túl fiatal vagyok az apasághoz ráadásul ez lehetetlen. Ha akarja ő tartsa meg, de én kimaradok belőle.
-Alien vagy, képes vagy mindenre.- kezdtem el viccelődni, de feleslegesen.
V:
Elnevettem magam azon, amit mondott. -Na, jó Hoseok, ez nem volt valami jó magyarázat. Pasi vagyok, nem lehetek terhes.- mondtam hitetlenkedve. Nem lehetek az, ki van zárva. -Hoseok, mond el az igazat, ugye ez nem komoly? Aish, az meg, hogy lehet?- motyogtam a hasam fogva. -Ha ez igaz, akkor boldog vagyok, mert a tiéd.- mosolyogtam fel rá.
J-Hope:
-Beszélnünk kell erről, de nem itt.- meghajoltam a doktor előtt, majd megköszöntünk mindent és kimentünk.
Ahogy kiértünk, én egyből rákezdtem. Nem hangosan, hogy azért nem hallja mindenki, hogy milyen gondunk, bajunk van jelen pillanatban.
-Taehyung, nekem nem kell a gyerek. Felesleges, minek egy kölyök?- húztam el számat.
-Fiatal vagyok, nem szeretném, ha egy gyerek leélne engem.- magyarázkodom.
V:
-Akkor gondolom, ennyi volt igaz? Nem is várom el tőled, előtted az élet és bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz. Szeretném, ha boldog lennél és sok rajongónak okoznál örömet azzal, hogy a színpadra lépsz.- mondtam, s magamra erőltettem egy mosolyt. Fájt, hogy ő nem örül a picinek, illetve nem akarja.
-Most ha nem bánod ,szeretnék egyedül lenni kicsit gondolkodni.- mondtam, egy puszit nyomva arcára, s elindultam valamerre, amerre a lábaim vittek.
J-Hope:
-Én nem így értettem. Csak azt mondtam, hogy még túl korai.- kiabáltam utána, de már meg sem hallotta.
Utána menjek vagy sem? Nem, mert világosan megmondta, hogy egyedül szeretne lenni. De én meg elszeretném mondani azt, hogy nem úgy gondoltam.
Végül úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek. Ha akar úgyis hazajön. Hazaérve senki nem volt otthon, mindenki próbált. Nem mentem utánuk, inkább ellógtam és videó játékoztam, a kanapén.
V:
A parkba, az egyik padon gondolkodtam sok mindenen. Hoseok-nak talán igaza van, nem kellene a pici baba, jobb ha haza megyek megbeszélem vele, hogy nem tartom meg, nem akarom tönkre tenni. Lassan felkeltem a padról, s haza mentem.
-J-Hope, itthon vagy?- mentem beljebb a lakásba.
J-Hope:
-Nem!- kiabáltam a nappaliból, a kanapén videó játékozva.
Hiába mondtam, hogy nem, ő akkor is bejött. Leült mellém, s csöndben bámulta a hatalmas plazma tv-t, amiben a játékot mutatták. Nem szólt semmit, csak bámulta.
-Mond, mit szeretnék.- tettem le a kart, felé fordulva.
V:
-Elgondolkodtam pár dolgon. Nem akarlak tönkre tenni, így nem tartom meg a picit nem szeretném, ha rosszba lennénk ez miatt.- suttogtam magam elé nézve, s megfogtam kezét. -Nem tartom meg holnap vissza megyek a dokihoz.- mondtam halkan.
J-Hope:
Tekintetem a hallottak alapján, mélyen szemébe vándorolt. Pár röpke percig csendben néztem, majd végül megszólaltam, mert rühellem a csendet.
-Lehet, hogy többet nem lesz esély arra, hogy legyen egy újabb gyerek. De, ha meg akarod, akkor tartsd meg. Végül is benned van egy élet, s nem bennem. Jól tudom, te nem lennél képes megöletni egy embert. Ahhoz túl ártatlan vagy.- magyarázok kisebb sóhajokkal.
Megértem, amit mondott, de ez egy lehetőség számára és számomra. Mégis nem szeretném a gyereket, de valami szinten kell is. Nem tudok kiigazodni magamon.
V:
Nagyot sóhajtottam, s bólintottam.
-Igaz, nem tudnám megölni. Téged, pedig tönkre tenni sem foglak.- mondtam, majd felkelve a telefonomért mentem, hogy felhívjam a menedzsert, s elmondjam, hogy kilépek a BTS-ből. Sok rajongó meg fog halni a sírástól tudom, de ez a legjobb megoldás. Nekem és a bandának is.
J-Hope:
-Engem nem tudnál tönkretenni. De, ha ilyen könnyen beleegyezel, az csak azt jelenti, hogy te sohasem szerettél. Csak azért voltál velem, mert én rád erőltettem magam.- mondtam, de már hiába.
Rég kiment a nappaliból, fel az emeletre. Utána mentem, hogy befejezzük a beszélgetésünket. Nem mehet csak így el. Felérve bementem a közös szobánkba.
-Mit csinálsz?- néztem a kezére, amiben a telefon volt.
V:
-Fel akartam hívni a menedzsert, de nem veszi fel.- mondtam halkan, s behunyva a szemeim leültem az ágyra. -Hoseok nem tudom, mit tegyek szeretlek és a kicsit is szeretem nem akarlak elhagyni sem, de te nem szeretnéd a kicsit, akkor jobb, ha elmegyek mihamarabb.- suttogtam.
J-Hope:
-Hülye vagy!?- emeltem meg a hangszintemet.
-Nem mész te sehová! Attól, hogy nem akarom a kölyköt, te még kellesz nekem. Azt hiszed, hogy csak, így hagynak kilépni?- ráncoltam össze szemöldökeimet.
Nem léphet ki! Ha kilép lehet, hogy többet nem találkozunk. Lehet, hogy igen, de akkor már nem olyan kapcsolatban, és azt én nem akarom.
V:
-Hoseok nem vagyok hülye, én döntöm el, mikor lépek ki, bár lehet igazad van, s nem engednék meg.- mondtam szemeibe nézve.
-Tudom, hogy nem akarod a gyereket, de ezzel csak tönkre tennélek. Te vagy nekem a legfontosabb, tudod jól, ugye?- fürkésztem szemeit. -Mindig tudnánk találkozni, ha úgy lenne alkalmunk meg eljönnék hozzád.- simogattam meg arcát.
J-Hope:
-Lehet, de nekem meg te vagy fontos. Szeretném a gyereket, de hidd el ugyanannyira nem is. Már magamon sem tudok kiigazodni. Inkább mondhatnám azt, hogy inkább félek a gyerekkel járó felelősségtől.- magyaráztam, majd leültem közös ágyunk egyik szélére.
Így van félek, de nem tudom miért. Hiszen a BTS anyja én vagyok.
V:
-Nem baj, ha nem tudsz kiigazodni magadon. Én nem akarom, hogy miattam vállalj olyat, amitől félsz.- bújtam ölébe, s nyakába fúrtam arcom. -Szeretlek Hoseok.- motyogtam, s bele pusziltam nyakába.
J-Hope:
-Érted elvállalom, de csak érted.- tettem tenyerem nyakába.
Elhúzódtam, majd megcsókoltam. Tarkójánál fogva nyomtam egyre jobban össze párnáinkat. A csókba egyszer-kétszer belenyögött.
-Mond el, hogy mit akarsz.-
V:
-Veled akarok lenni mindig és addig a bandával maradok, amíg csak tudok. Szeretek itt lenni, de jobb, ha kilépek, s keresek egy házat, ahol a picivel lehetek.- mondtam mosolyogva, s ölébe ülve egyre jobban bújtam, s puha ajkaira harapva csókoltam meg.
J-Hope:
-Értem.- bólogattam.
Szóval ezt akarja. Nem is vártam, Taehyung-tól mást. Ő mindig boldogan akart élni, kiszállni a csapatból, és ilyen fiatalon családot alapítani. Tiszteletben tartom a kérését, de nem akarom őt elhagyni.
-Figyelj, ha te kilépsz akkor én is. Félek a felelősségtől, és a tudattól, hogy már nem leszed 'fiatal', de érted kibírom. Történjen bármi is, melletted leszek, s támogatlak.- simítottam a hasára, miközben ölelme ült, bújva hozzám.
V:
-Hoseok.., nem kell ezt tenned.- mondtam kezeim közé fogva arcát.
-Egyenlőre nem lépek ki, amíg bírom. Addig folyton veled leszek.- mondtam mosolyogva.
-Szeretlek Hoseok, nagyon szeretlek.- mondtam kedvesen.
Rá emelve pilláim homlokára nyomtam egy puszit, s úgy haladtam le ajkaira, s úgy hívtam a csókba.
J-Hope:
-De így nem folytathatod, mert neked és a babának lesz baja előbb-utóbb.- simítottam arcára.
Belemenve a csókba, szívogatni kezdtem vastag, ám érzékeny ajkát. A vicc kedvéért egy kicsit beleharaptam, de ő ezt viszonozta. Erősen kiáltanom kellett.
V:
-Igaz, nem árthatok a babának.- mondtam mosolyogva. -Hoseok ma este van kedved velem aludni, meg minden ugyan úgy, mint eddig?- búgtam ajkaira, s hajába simítottam ujjaim.
J-Hope:
-Persze, hogy van.- küldtem számmal felé egy puszit.
-Taehyung, egy kivétel van. Nem szexelhetünk.- mondtam el a szörnyű igazságot.
Sajnos a baba miatt nem lehet, pedig szívesen csinálnám most vele. De nem lehet. A kölyök ne engedi. Direkt lök egymástól el minket.
V:
-De, ez annyira nem igazságos. Utána nézek meddig szabad, s meddig nem.- mondtam mosolyogva, s inkább szorosan öleltem magamhoz. -Szeretlek, de ez nem értem, hogy lehet, hogy terhes vagyok, hiszen pasi vagyok.- mondtam halkan.
J-Hope:
-Ennyire hülye azért nem lehetsz. Addig nem lehet, míg a kölyök meg ne születik.- mondtam, már szinte sírva a nevetéstől.
Tudtam, hogy hülye, de hogy ennyire azt nem. Most már legalább tisztában vagyok vele.
-Én sem. Mivel te vagy az 'Alien' ezért minden megtörténhet, már bocsi. Tudom, hogy nem szereted ezt a becenevet, de csak ugratlak vele.- toltam el magamtól.
Most kell döntést hozni arról, hogy mi lesz a közeljövőben. Nem szeretném, ha baja esne neki, meg a kicsinek, még akkor sem, ha egy icipicit szeretném csak.
-Döntést kell hozni. Most, és nem jövőhéten.-
V:
Összehúzott szemekkel néztem, ahogy le "Alienezett", ezt nagyon nem szeretem, amikor így hív, de tudom, nem gondolja komolyan.
-Tudom, de én döntöttem nem akarom eldobni magamtól, ezt a kis csöppséget. Szeretem már most, hiszen tőled van. Te pedig ,az életem vagy Hoseok.- mondtam kezét fogva.
J-Hope:
-Rendben, megértetem.- bólintottam egy kisebbet.
Nem tudom mi lesz ezután, de reménykedem benne, hogy semmi nagy kavarodást nem fog okozni. Ő döntött. Ha ő, így döntött akkor a döntését nem lehet befolyásolni.
-Ezek szerint, akkor kilépünk?- szorítottam meg kezét.
V:
-Csak én, neked nem kell Hoseok.- motyogtam, s hátra dőltem a közös ágyunkon. -Haaa, a többiek nem fognak ennek nagyon örülni.- mondtam halkan, s a kis plüssöm magamhoz öleltem.
J-Hope:
-De ki kell. Én vagyok a felelős azért a gyermekért.- mutattam a hasára, miközben már a plüssét ölelte.
-Hát nagyon nem. De meg kell érteniük, ha akarják, ha nem.- vettem egy nagyobb levegőt.
Így van. Én csináltam fel, csak nem tudom, hogy hogyan, de én vagyok a felelős érte. Elrontottam szegény, Taehyung életét. Nagyon megbántam már azt, mikor megkérdeztem, hogy bele e élvezhetek. Nem kellett volna.
Eldőltem az ágyra, a falat bámulva. Szememmel keresni kezdtem rajta valamit, ami érdekesebb, mint a fehér fal, de nem találtam semmit.
-Ha hazajöttek a többiek, elmondjuk a döntésünket, s szólunk a menedzserneik is, hogy beszélnünk kell az igazgatóval. Nem fog neki örülni, de el kell fogadnia a döntésünket.- nyeltem félre.
A nap további részében a kanapét melegítettük, vagy esetleg éppen a szobában voltunk. Semmi érdekeset nem csináltunk. Vártuk, hogy végre hazajöjjenek a srácok.
V:
Amikor haza értek a srácok, nagyot nyelve álltam eléjük. Ideges voltam, s nagyon féltem.
-Hoseok, elmondod te vagy mondjam el én?- néztem a mellettem állóra, s vártam.
J-Hope:
A csapat elé álltunk, s nagyokat nyelve szemeztünk velük.
-Mond te. Rád jobban hallgatnak, mint rá.- léptem mögé, átölelve óvatosan derekát. Így jelezve, hogy nem érhetnek hozzá.
V:
-Rendben van.- mondtam, s vettem egy mély levegőt.
-Nos srácok, kilépek a BTS-ből Hoseok-kal együtt. Történt valami, ami miatt ki kell lépnünk.-mondtam megremegve kedvesem kezei között.
J-Hope:
A srácok egyből megemelték hangszintjüket, s kérdezgetni kezdtek, hogy miért. Mikor szerelmem Taehyung, elmesélte, hogy mi a helyzet nem akarták elhinni. Csak kiröhögtek minket, mint valami cirkuszi állatot. Azt mondogatták, hogy agyunkra ment a szerelem, pedig ez nem így van.
-Hívjátok fel az orvost, ha nem hiszitek el.- mérgelődtem.
V:
Nem esett jól, hogy kinevettek se az, amit gondoltak rólunk. -Hoseok, felmegyek a szobánkba, jó?-adtam neki egy puszit, s azonnal mentem is fel elfekve az ágyba, kedvesem finom illatát szippantottam be.
J-Hope:
-Rendben.- ezzel felment.
Továbbra is próbáltam megértetni a srácokkal, hogy tényleg igaz. De nem sok sikerrel, egyszerűen nem akartak hinni nekem, se neki. Így felhívtam a kórházat, hogy kapcsolják át ahhoz az orvoshoz a telefont, akinél voltunk. Kihangosítottam, s a Dokitorúr elmondta. Letéve a készüléket a fiúk hitetlenkedni kezdte, hogy mégis, hogy lehetséges ez. Mondtam, hogy én sem tudom, majd jó másfél óra veszekedés után, belenyugodtak a döntésünkbe.
V:
Fent az emeleten, a szobába a laptopon kerestem egy jó filmet, hogy majd Hoseok-kal meg tudjam nézni.
Bizakodtam benne, hogy hamarosan feljön, s velem fogja megnézni. Mivel nem jött, így elmentem tusolni, s tisztán mentem vissza a szobába.
J-Hope:
A hosszas beszélgetés után felmentem a szobába, de nem volt ott senki, így leültem az ágyra várva, hogy visszajöjjön. Kis idő múltán megjelent, vizes hajjal.
-Fürdeni voltál?- néztem végig.
-Gyere, ülj le.- csaltam kezemmel felém.
V:
-Igen, ott voltam.- mondtam mosolyogva a hajam törölgetve, s amikor magához hívott oda mentem.-Igen, mond itt vagyok.- mosolyogtam nyakamba akasztva a törölközőt.
-Elfogadták a többiek, hogy mi a helyzet?- billentettem oldalra a fejem.
J-Hope:
-Igen, elfogadták. Nagyon nehezen én, és az orvos meggyőztük őket. Ez volt a kisebbik probléma. Most, majd az igazgatót kell meggyőzünk, ami nem lesz túlságosan egyszerű.- sóhajtottam egy nagyot.
Az igazgatót nem könnyű meggyőzni ilyenekről, hinni nem nagyon fog nekünk, de nem szólhat bele abba, hogy mikor lépünk ki vagy mikor nem. Ez a mi döntésünk. Azt csinálunk, amit akarunk.
V:
-Majd ott is beszélek én, hiányozni fog a rivalda fény, a sok sikoltozó rajongó.- mondtam mosolyogva, s oda ülve mellé megfogtam kezét.
Tudtam, Hoseok-nak sem egyszerű, ez az egész, hiszen ő még nagyon fiatal és jobban szeret a színpadon lenni, illetve a csapattal. Nehéz lesz az életünk.
J-Hope:
-Nem engedhetem, hogy csak te beszélj. Ketten fogunk, majd meglátjuk, hogy mi lesz másnap.- simítottam hajába, miközben gyengéd mosolyt küldtem felé.
-De jobb, ha most lefekszünk, így hamarabb eljön a másnap és újult erővel állunk a főnökünk elé. Mindjárt jövök, elmegyek fürödni.- simítottam immár a saját tarkómra.
Felálltam az ágyról, s egy fehér póló, egy piros rövidnadrág társaságában a fürdőbe mentem. Becsukva magam után az ajtót, kulcsra zártam. Ledobtam magamról minden egyes felesleges ruhadarabot, és beálltam a zuhany alá. A hűvös csempének támaszkodtam hagyva, hogy rám folyjon a víz. Nem sokáig fürödtem. Felöltözve mentem vissza közös szobánkba.
V:
-Tudom, csak aggódom nagyon.- mondtam, s az ágyba ülve olvasgattam a híreket. Minden velünk volt tele, rajongók által készített képek halmai lepték el a világhálót. -Na ez előnyös kép lett.-gondolkoztam el hangosan.
-Én is megyek tusolni, addig nézd meg a rajongók alkottak.-mosolyogtam Hopiera.
V:
-Majd ott is beszélek én, hiányozni fog a rivalda fény, a sok sikoltozó rajongó.- mondtam mosolyogva, s oda ülve mellé megfogtam kezét.
Tudtam, Hoseok-nak sem egyszerű, ez az egész, hiszen ő még nagyon fiatal és jobban szeret a színpadon lenni, illetve a csapattal. Nehéz lesz az életünk.
J-Hope:
-Nem engedhetem, hogy csak te beszélj. Ketten fogunk, majd meglátjuk, hogy mi lesz másnap.- simítottam hajába, miközben gyengéd mosolyt küldtem felé.
-De jobb, ha most lefekszünk, így hamarabb eljön a másnap és újult erővel állunk a főnökünk elé. Mindjárt jövök, elmegyek fürödni.- simítottam immár a saját tarkómra.
Felálltam az ágyról, s egy fehér póló, egy piros rövidnadrág társaságában a fürdőbe mentem. Becsukva magam után az ajtót, kulcsra zártam. Ledobtam magamról minden egyes felesleges ruhadarabot, és beálltam a zuhany alá. A hűvös csempének támaszkodtam hagyva, hogy rám folyjon a víz. Nem sokáig fürödtem. Felöltözve mentem vissza közös szobánkba.
V:
-Tudom, csak aggódom nagyon.- mondtam, s az ágyba ülve olvasgattam a híreket. Minden velünk volt tele, rajongók által készített képek halmai lepték el a világhálót. -Na ez előnyös kép lett.-gondolkoztam el hangosan.
-Én is megyek tusolni, addig nézd meg a rajongók alkottak.-mosolyogtam Hopiera.
-Hopieee nézd, miket találtam fent neten. Ezek ma készültek.- mosolyogtam felé fordítva a laptopomat. -Annyira aranyosak ezek a képe,k s vannak rajongók, akik olvadnak tőlünk.- nevettem el magam.
J-Hope:
-Melyik?- néztem rá laptopjára, ami közös, de szerinte az övé.
A képet nézve nem tudtam, nem mosolyogni. Annyira aranyosnak találtam a képet, hogy az már fájt.
-Hát igen, de az élő még mindig jobb, mint a fényképes.- egy hirtelen puszit nyomtam ajkaira.
-De most aludj!- parancsoltam rá, de nem éreztettem annak.
J-Hope:
-Melyik?- néztem rá laptopjára, ami közös, de szerinte az övé.
A képet nézve nem tudtam, nem mosolyogni. Annyira aranyosnak találtam a képet, hogy az már fájt.
-Hát igen, de az élő még mindig jobb, mint a fényképes.- egy hirtelen puszit nyomtam ajkaira.
-De most aludj!- parancsoltam rá, de nem éreztettem annak.
V:
-Igen, az igazi sokkal jobb.- mosolyogtam rá, majd vissza pusziltam.
-Jól van, de csak is veled fogok aludni.- bújtam hozzá, s átkarolva behunytam a szemeim.
-Hoseok, te is félsz?- kérdeztem halkan
J-Hope:
-Mindig velem alszol, ha nem tűnt volna fel. a másik meg az, hogy egy szobában lakunk.- nevettem fel azon, amit mondott.
-Nem én, nem félek. Itt vagy mellettem, nincs mitől féljek.- mondtam, majd egyre szorosabban öleltem magamhoz.
Ő az enyém, nem hagyom, hogy valaki elvegye tőlem. Számomra ő az élet, és nem egy kurva ügynökség. Bárki mondjon bármit, a végsőkig mellette leszek.
Ahogy gondolkoztam magamban, s öleltem a kicsit V-t észre sem vettem, hogy álomba merültem.
V:
Elmosolyodva hallgattam, amiket mondott. Annyira aranyos és egyszerűen imádom. Vele az életem minden perce szép lesz. Egy ideig néztem, ahogy alszik, majd végül behunyva a szemeim, mélyen beszívva kellemes férfias illatát elaludtam. Az álmaim kellemesek voltak láttam J-Hope-t, a kicsinkkel, ahogy játszott. Varázslatos volt, nem is akartam felkelni.
***
J-Hope:
Az álmomban Taehyung, én és a még meg nem született gyermekünk boldog családot alkottunk. De azért nem volt mindenütt rózsaszín felhőcske, mint a mesékben. Nem akartam felébredni ebből a boldog álomból, de a telefon csengése felkeltett. Nyúzottan keltem ki az ágyból, s mentem wc-re. Mikor visszaértem, már TaeTae is fent volt.
V:
-Jó reggelt!- dörgöltem meg a szemem.
-Mennyi az idő?- túrtam bele kusza tincseimbe, amik az égnek meredtek.-Hajat kellett volna mosnom vagy tegnap mostam és vizesen száradt meg? Haaa mindegy, majd bezselézem, s nem fog szanaszét állni.- ásítottam, s nyújtóztam párat.
J-Hope:
-Reggelt'!- ültem le mellé, ásítozva.
-Olyan hét óra lehet, esetleg nyolc. Nem tudom pontosan.- nyújtottam ki kezeimet, s egy nagyobbat ásítottam.
Fel kellene öltözni, és elmenni, de alig van energiám olyan, mintha végigbuliztam volna az éjszakát. De nem, szóval passzolom, hogy miért is vagyok álmos. Na mindegy.
Felkeltem az ágyról újból, s ruhát kezdtem keresni, amit felveszek, majd.
V:
Halkan elkuncogtam magam. -Álmosan vagy a legaranyosabb.- mosolyogtam rá, s felkelve az ágyból elkezdtem öltözni. -Azt se tudom, mit vegyek fel.- sóhajtottam, s végül úgy döntöttem felveszek egy lenge melegítőt, s egy trikót. -Így ni, én kész is vagyok.-
J-Hope:
-Mondod te? Nézz magadra, meg tudnálak zabálni. De, ha megteszem, akkor már nem leszel mellettem.- nevettem álmosan.
-Talán ruhát, nem?- mondtam, miközben kerestem ruhát.
Kiválasztottam egy fekete csőnadrágot, egy halványszürke pólót, és egy piros converse-et. Ezeket magamra húztam, s vártam, hogy párom is végezzen magával. Vagyis felöltözzön.
-Végre! Már azt hittem, hogy tovább fogsz váratni.- emeltem a kezeimet a magasba.
-Gyere menjünk.- csaltam kezemmel, majd kinyitva az ajtót lementünk a külső ajtóhoz, ahonnan kimentünk.
Onnan az ügynökséghez mentünk, de óvatosan, nehogy megint meglásson pár A.R.M.Y, és letámadjanak.
V:
-Megyek, ne aggódj.- mosolyogtam, pedig nagyon féltem. Idegesen haladtam vele az ügynökséghez. Szerencsénkre egy, A.R.M.Y sem támadt meg minket az utcán. Belépve az ügynökséghez a gyomromba idegesség kezdett úrrá lenni a félelemtől.
-Hopie, ideges vagyok nagyon. Mi van, ha csak engem küld el a főnök. Rád nagy szükség van a bandába.-
J-Hope:
-Ne legyél ideges. Nincs, miért félned. Én végig melletted leszek, s támogatlak bármi is történjék. Elmegyek veled, nem érdekel senki csak te.- böktem rá.
Az irodájához felsétálva bekopogtunk, s mikor megkaptuk a jelet befáradtunk. Megkért minket, hogy foglaljuk helyet, mi úgy tettünk.
V:
Illedelmesen köszöntünk mind a ketten, mielőtt helyet foglaltunk volna. Lassan bele kezdtünk felváltva, s láttam, ahogy a főnök egyre idegesebb. Tudtam, hogy nem lesz könnyű senkinek sem.
J-Hope:
Ahogy beszéltünk a főnökhöz, tisztán látszott rajta, hogy már nagyon pipa. Megért, hiszen a BTS-hez tartozunk, nem akar elengedni, de meg kell tennie. Egyszerűen nem akarja felfogni a helyzetet, nem hiszi el. Nem tudok, ez ellen mit tenni. Megint csak az orvost kell zavarnom. Szerintem már unja, hogy megint felhívom.
V:
Amikor Hopie, felhívta az orvost azonnal leesett az álla a főnöknek. Nagyot sóhajtva fogtam párom kezét. -Most mi lesz?- suttogtam rá nézve aggódó szemekkel.
J-Hope:
Felhívva a dokit odaadtam a telefonomat, s hagytam, hogy beszéljen. Lassan elmesélte neki, hogy igazunk van. Érte meg, hogy nem hazudunk, de ő sem tudja, hogyan lehetséges ez. Percek múlva ledöbbenten adta vissza a készüléket, s meredt ránk. Megszólalni sem bírt, a meglepődéstől. Túlságosan is "lesokkolta" a dolog. De így legalább elfogja hinni.
-Nem tudom, de ne aggódj.- nyugtattam páromat, hogy nem lesz semmi gond.
A főnök percek múlva megszólalt, hogy most már elhiszi. Megérti, hogy ki akarunk lépni, de ő nem szeretné. Mi a csapathoz tartozunk, s szó szerint azt mondta, hogy mi vagyunk a pénz. Csak szépen megfogalmazva.
V:
-Tudjuk uram. Higgye el, ha ez nem lenne sose lépnék ki. De meg kell tennem. Nem tudok mást tenni.- mondtam halkan lehajtott fejjel, s Hopie kezét fogva szorosan egy ideig remegtem. Lassan elengedtem a kezét, s odaadtam a felmondási papíromat. Reméltem megérti, s elfogadja. Elvégre ebben mi döntünk. -Ha képes elfogadni, ezt uram akkor már tudni fogja, hogy a mi életünk is boldog.- mondtam mosolyogva.
J-Hope:
Ahogy Taehyung, átnyújtotta a felmondásipapírját, én is ezt tettem. Annyi különbséggel, hogy az enyémet a tetejére tettem. Felnéztem a főnökre, s bólogattam arra, amit V mondott. Mert minden egyes szava igaz.
-Így vagy uram. Kérdem fogadja el, hogy mi kilépünk. Higgye el, hogy nekünk is fáj, de így lesz a jobb. Nem szeretnénk nagyobb botrányba keveredni, mint a most van. Szeretnénk egy boldog jövő, amiben nem kell azon aggódnunk, hogy valami baja lesz a kicsinknek.- magyaráztam.
Később, ami úgy egy óra beszélgetést vett igénybe. Elfogadta, hogy kilépünk.
V:
Ahogy elfogadta magamba elmosolyodtam, de valahol szomorú is voltam.
-Egy búcsú koncertet adhatunk a rajongóinknak, ennyivel tartozunk nekik.- mondtam J-Hope-ra nézve, majd a főnökre, aki elfogadta ezt is. Kivételesen most mindenre igent felel, lehet nagyon nagy sokk hatása alatt van. Tudom mi voltunk neki a legnagyobb malacpersely, de most vége. Nincs többé BTS, nincs többé semmink. Ha a srácok megtudják, biztosan ki lesznek bukva, de lehet ők maradnak, s a főnök kitalál nekünk valami háttér storyt, hogy pontosan ne derüljön ki ez a titkunk.
J-Hope:
-Köszönjük!- hajoltunk meg.
Bízok a főnökünkbe, és abban, hogy kitalál valami hihető storyt, hogy miért is léptünk ki mind a ketten. Nehéz lesz, mert a képek már ellepték a világhálót. De őt ismerve biztos, hogy kitalál valamit, amit a sajtó, s a rajongók bevesznek. Ami egyszerű, ám nyomós okot, ami őket és minket nem tüntet fel rossz fényben. Azzal tisztában vagyunk, hogy rengeteg rajongót fogunk megsiratni, de a magánéletünk fontos. Ők juttattak fel a csúcsra, mégis most darabokra törjük a szívüket. Szégyenlem magamat.
-Akkor most mi elmegyünk, ha nem gond. Kérem, hogy minél előbb próbálja megszervezni a koncertet, amin mi ketten elbúcsúzunk a fanoktól.- böktem V-re, majd rám.
V:
Szomorú szemekkel néztem a főnököm, s amikor bólintott elindultam ki Hoseok-kal az irodából. Utoljára körbe néztem, s egy könnycseppet letörölve az arcomról, Hoseok-ra néztem.
-Hiányozni fog ez az egész, nagyon is.- dőltem neki a liftnek, amíg arra vártunk, hogy megérkezzen. Nehéz volt a szívem úgy éreztem kiszaladt belőlem egy hatalmas darab. A lelkem egyik fele eltűnt akkor, amikor odaadtam a papírt, de meg kellett tennem. Így lesz a legjobb, lehet egyszer talán vissza térek a bandába, és újra a színpadon lehetek. De addig is csak Hoseok, és a pici lesz fontos nekem.
J-Hope:
Kimentünk a szobából, s ahogy végignéztem mindenhol, amíg elértük a lifthez azt hittem a szívem szakad meg. Fáj, hogy elmegyünk, de így lesz a jobb. Fontosabb Taehyung és a pici, mint az idol élet. De tudom, hogy egyszer újra fent fogunk ragyogni a színpadon, de addig is várunk és éljük az életünket.
-Nekem is, nem vagy vele egyedül. De fontosabb az egészségetek, mint a munka.- vallottam be.
Kiérve az épületből, hazafelé vettük az utat. Ahol már a fiúk vártak, hogy elmeséljük, hogyan is ment a dolog. Mindenről részletesen beszámoltunk. Egy héttel később megtörtént a búcsúkoncert, amin elbúcsúztunk ketten. Mindenki sírt, még mi is. De örömkönnyeket hullattam, mert minden fan, és a csapattársak is azt kívánta, hogy legyünk boldogok...
V:
Illedelmesen köszöntünk mind a ketten, mielőtt helyet foglaltunk volna. Lassan bele kezdtünk felváltva, s láttam, ahogy a főnök egyre idegesebb. Tudtam, hogy nem lesz könnyű senkinek sem.
J-Hope:
Ahogy beszéltünk a főnökhöz, tisztán látszott rajta, hogy már nagyon pipa. Megért, hiszen a BTS-hez tartozunk, nem akar elengedni, de meg kell tennie. Egyszerűen nem akarja felfogni a helyzetet, nem hiszi el. Nem tudok, ez ellen mit tenni. Megint csak az orvost kell zavarnom. Szerintem már unja, hogy megint felhívom.
V:
Amikor Hopie, felhívta az orvost azonnal leesett az álla a főnöknek. Nagyot sóhajtva fogtam párom kezét. -Most mi lesz?- suttogtam rá nézve aggódó szemekkel.
J-Hope:
Felhívva a dokit odaadtam a telefonomat, s hagytam, hogy beszéljen. Lassan elmesélte neki, hogy igazunk van. Érte meg, hogy nem hazudunk, de ő sem tudja, hogyan lehetséges ez. Percek múlva ledöbbenten adta vissza a készüléket, s meredt ránk. Megszólalni sem bírt, a meglepődéstől. Túlságosan is "lesokkolta" a dolog. De így legalább elfogja hinni.
-Nem tudom, de ne aggódj.- nyugtattam páromat, hogy nem lesz semmi gond.
A főnök percek múlva megszólalt, hogy most már elhiszi. Megérti, hogy ki akarunk lépni, de ő nem szeretné. Mi a csapathoz tartozunk, s szó szerint azt mondta, hogy mi vagyunk a pénz. Csak szépen megfogalmazva.
V:
-Tudjuk uram. Higgye el, ha ez nem lenne sose lépnék ki. De meg kell tennem. Nem tudok mást tenni.- mondtam halkan lehajtott fejjel, s Hopie kezét fogva szorosan egy ideig remegtem. Lassan elengedtem a kezét, s odaadtam a felmondási papíromat. Reméltem megérti, s elfogadja. Elvégre ebben mi döntünk. -Ha képes elfogadni, ezt uram akkor már tudni fogja, hogy a mi életünk is boldog.- mondtam mosolyogva.
J-Hope:
Ahogy Taehyung, átnyújtotta a felmondásipapírját, én is ezt tettem. Annyi különbséggel, hogy az enyémet a tetejére tettem. Felnéztem a főnökre, s bólogattam arra, amit V mondott. Mert minden egyes szava igaz.
-Így vagy uram. Kérdem fogadja el, hogy mi kilépünk. Higgye el, hogy nekünk is fáj, de így lesz a jobb. Nem szeretnénk nagyobb botrányba keveredni, mint a most van. Szeretnénk egy boldog jövő, amiben nem kell azon aggódnunk, hogy valami baja lesz a kicsinknek.- magyaráztam.
Később, ami úgy egy óra beszélgetést vett igénybe. Elfogadta, hogy kilépünk.
V:
Ahogy elfogadta magamba elmosolyodtam, de valahol szomorú is voltam.
-Egy búcsú koncertet adhatunk a rajongóinknak, ennyivel tartozunk nekik.- mondtam J-Hope-ra nézve, majd a főnökre, aki elfogadta ezt is. Kivételesen most mindenre igent felel, lehet nagyon nagy sokk hatása alatt van. Tudom mi voltunk neki a legnagyobb malacpersely, de most vége. Nincs többé BTS, nincs többé semmink. Ha a srácok megtudják, biztosan ki lesznek bukva, de lehet ők maradnak, s a főnök kitalál nekünk valami háttér storyt, hogy pontosan ne derüljön ki ez a titkunk.
J-Hope:
-Köszönjük!- hajoltunk meg.
Bízok a főnökünkbe, és abban, hogy kitalál valami hihető storyt, hogy miért is léptünk ki mind a ketten. Nehéz lesz, mert a képek már ellepték a világhálót. De őt ismerve biztos, hogy kitalál valamit, amit a sajtó, s a rajongók bevesznek. Ami egyszerű, ám nyomós okot, ami őket és minket nem tüntet fel rossz fényben. Azzal tisztában vagyunk, hogy rengeteg rajongót fogunk megsiratni, de a magánéletünk fontos. Ők juttattak fel a csúcsra, mégis most darabokra törjük a szívüket. Szégyenlem magamat.
-Akkor most mi elmegyünk, ha nem gond. Kérem, hogy minél előbb próbálja megszervezni a koncertet, amin mi ketten elbúcsúzunk a fanoktól.- böktem V-re, majd rám.
V:
Szomorú szemekkel néztem a főnököm, s amikor bólintott elindultam ki Hoseok-kal az irodából. Utoljára körbe néztem, s egy könnycseppet letörölve az arcomról, Hoseok-ra néztem.
-Hiányozni fog ez az egész, nagyon is.- dőltem neki a liftnek, amíg arra vártunk, hogy megérkezzen. Nehéz volt a szívem úgy éreztem kiszaladt belőlem egy hatalmas darab. A lelkem egyik fele eltűnt akkor, amikor odaadtam a papírt, de meg kellett tennem. Így lesz a legjobb, lehet egyszer talán vissza térek a bandába, és újra a színpadon lehetek. De addig is csak Hoseok, és a pici lesz fontos nekem.
J-Hope:
Kimentünk a szobából, s ahogy végignéztem mindenhol, amíg elértük a lifthez azt hittem a szívem szakad meg. Fáj, hogy elmegyünk, de így lesz a jobb. Fontosabb Taehyung és a pici, mint az idol élet. De tudom, hogy egyszer újra fent fogunk ragyogni a színpadon, de addig is várunk és éljük az életünket.
-Nekem is, nem vagy vele egyedül. De fontosabb az egészségetek, mint a munka.- vallottam be.
Kiérve az épületből, hazafelé vettük az utat. Ahol már a fiúk vártak, hogy elmeséljük, hogyan is ment a dolog. Mindenről részletesen beszámoltunk. Egy héttel később megtörtént a búcsúkoncert, amin elbúcsúztunk ketten. Mindenki sírt, még mi is. De örömkönnyeket hullattam, mert minden fan, és a csapattársak is azt kívánta, hogy legyünk boldogok...
~ 9 hónappal később. ~
V:
Amióta elhagytuk a bandát, azóta nagyon nehezen találom a helyem. Az új lakást se tudtam még megszokni. Igaz minden tökéletes volt, de olyan volt, mintha valami hiányzott volna. Nem az életemből, hanem a lakásból, a pici szobájából, amit csinosítgattunk együtt szerelmemmel.
-Hopie, a szint szerintem egyenlőre hagyjuk, addig amíg kiderül lány lesz e vagy kisfiú. Tettem le a kiságyba a plüssöket. Köztük a kis oroszlánt is, amit Hopie-mtól kaptam.
-Így ni, gyere menjünk enni, ha gondolod.- mosolyogtam rá kisfiús mosollyal.
J-Hope:
Már kilenc hónapja annak, hogy kiszálltunk a BTS-ből. Nem bántam meg, és nem is fogom. Párom Taehyung, nemsokára szül vagyis császárral, de a lényeg, hogy nemsokára megszületik a közös gyermekünk. Erre a hónapra írták ki, így nem szeretem, mikor megerőlteti magát és nekiáll sétálni. Tudom, hogy nem könnyű a seggén ülni egész nap, de azért szót fogadhatna.
-Igazad van, nemsokára kiderül. Majd akkor kifestem, mikor megszületett, s a kórházban vagytok.- mentem kifelé.
Átkaroltam kezét, s segítettem lefelé a lépcsőn. Nagy hasa van, így alig tud lemenni a lépcsőn. Nem is engedném, mert a végén még a hasára esne.
Leültettem az asztalhoz, majd nekiálltam kimerni az ebédet. Mertem neki egy tányérral, elé helyeztem, s kezembe vettem a pálcikákat, leültem.
-Mond, hogy ááá~-
V:
-Hopie, nem nyomi lettem. Tudok még enni.- mondtam mosolyogva, s kinyitottam neki a számat. Nem nagyon birok egy helyben maradni, s amilyen sokat ettem mostanában az alaposan feljött a hasamra, vagyis inkább a babára, de ha megszületik, s rendbe jövök újra kondizni megyek. Muszáj lesz vissza szereznem a régi alakom, hogy J-Hope-nak legyen kedve hozzám érni. Annyira rossz lehet neki, hogy kilenc teljes hónapig csak csók volt köztünk. Tudom sokszor volt olyan helyzetbe, hogy most nekem esne, de folyton hárítottam, s a hormonok miatt volt olyan is, hogy a semmi miatt sírtam. Nagyon rémisztő volt.
J-Hope:
-Tudom, de megszeretnélek etetni.- adtam szájába az első falatot.
Jófiú módjára el is vette, nem szólt. Megette, s várta a következőt. Ezt addig játszottuk el, míg meg nem ette az összeset. A tányért a mosogatóba helyeztem, langyos vizet engedve rá. Elkezdtem elmosni.
Nagyon tudok ember! Már kilenc hónapja nem csináltuk, és nem is nyúltam magamhoz. Csak csók volt, semmi több. Nehezen bírom ki, mert még így kövéren is irtó szexi. Türtőztetnem kell magam mellette. De nemsokára megszületik a baba, mert sokat fáj a hasa mostanában.
A tányérok elmosása után visszaültem mellé.
V:
Amikor vissza jött mellém, elmosolyodva néztem rá. A kezét a hasamra helyeztem, s ahogy oda raktam, a pici rúgott egyet. Eleinte azt hittem a fájások a szokásosak, de egyre jobban erősödtek, ahogy közeledett az este.
-Hopie, nem akarlak megijeszteni, de jobb lesz, ha magadnál tartod a telefont.- mondtam elfekve a kanapén, s az órát néztem pontosan milyen, idő között jönnek a fájások.
J-Hope:
Ahogy eljött az este, szerelmem fájásai egyre erősebbek lettek. Így biztosra tudtam, hogy ma éjszak, vagy holnap új élet jön a világra. A telefonomat megfogva feküdtem el az ágyba, ahogy ő is.
-Itt van mellettem, ne aggódj. Ha bármi olyan van, már hívom is a mentőket.- simogatta, hasát.
-Nyugi, nemsokára vége ennek a pokoli fájdalomnak.- pusziltam orrára.
Így igaz. Nemsokára vége ennek, s újra nyugodt lesz fájdalom nélkül. Nem kell látnom azt, ahogy kínlódik a fájdalomtól.
V:
Bólintottam, majd megfogva kezét szorítottam rajta egyet.
-Nem bírom, hívd a mentőket jön a kislányunk vagy a kisfiúnk.- vettem egyre szaporábban a levegőt.
A fájdalom egyre nagyobb volt, s már azt hittem a csillagokat is lekaparom az égről, mivel a mentősök eltévedtek. Amikor végre megérkeztek megmoccanni sem tudtam, így csak feküdtem, s mélyeket sóhajtoztam.
J-Hope:
-Máris hívom.- vettem kezembe a telefont, s hívni kezdtem a mentősöket.
Szerencsére hamar felvették, és mondták mindjárt itt lesznek. De azok a marhák eltévedtek az úton, így jó félórába telt, míg ideértek. Jól megszidtam őket, majd nehezen és óvatosan ráfektettük páromat a hordágyra, majd a mentőautóba vittük. Amilyen hamar csak lehetett a kórházba mentünk, de már a műtőbe nem engedtek be. Imádkoztam azért, hogy semmi baja ne legyen Taehyung-nak, és a közös kisbabánknak. Nem tudtam semmit sem tenni, csak bírni a orvosokban, s hinni, hogy minden zökkenőmentesen fog menni.
V:
Nem éreztem semmit sem, amikor megkaptam az injekciót. Csak a kicsit járt az eszem. Amikor a nővérke megmutatta, egy gyönyörű kisfiút láttam. Könnyeim útnak eredtek a boldogságtól. De amikor elvitték nagyon aggódtam, s kérdésekkel bombáztam, azokat akik körülöttem voltak. Az orvos össze varrta a hasam, s kaptam valami nyugtatót, amitől elaludtam, mivel hisztérikus állapotba kerültem, amikor elvitték tőlem a fiamat.
J-Hope:
Odakint a folyosón fel-alá járkáltam, nem tudtam megnyugodni. Folyton a jelzőfényt néztem, hogy mikor alszik ki. Az azt jelentette vége. Ahogy megállva rápillantottam megláttam, hogy már nem ég. Ez azt jelenti vége, idegesen álltam az ajtó előtt várva, hogy ki jöjjön az orvos. Már jó 5 perce nem ég a fény, mikor nyílik az ajtó ék kijön a doki. Utána tolva Taehyung-t, s mellette feküdve a pici babánkat, akiről még nem tudtam megállapítani, hogy milyen nemű. Egyből az ágy mellé álltam.
-Doktor úr, mondja kérem, hogy semmi baja, Teaehyung-nak és a picinek.- néztem az orvosra.
-Nyugodjon meg. Semmi sem történt, mind a ketten jól vannak. Kisfiúk született.- mondta, majd mosollyal az arcán távozott, de előtte még megköszöntem.
Szerelmem, és a fiúnkat betolták egy kort terembe, ahová már én is bemehettem. Mellette voltam, amíg fel nem ébredt. Közbe kezemet az övére kulcsoltam, s megfogtam a gyermekem pici ujját is.
V:
A nyugtató hatása hamar elmúlt, s azonnal kinyitottam a szemeim. Hihetetlen volt, amikor megláttam magam mellett a kisfiam, s Hopie-t.
-Ügyes voltál szerelmem, egy igazi gyönyörűséget adtál nekünk.- mosolyogtam rá kedvesen, s megpusziltam a pici fejét.
V:
-Hopie, nem nyomi lettem. Tudok még enni.- mondtam mosolyogva, s kinyitottam neki a számat. Nem nagyon birok egy helyben maradni, s amilyen sokat ettem mostanában az alaposan feljött a hasamra, vagyis inkább a babára, de ha megszületik, s rendbe jövök újra kondizni megyek. Muszáj lesz vissza szereznem a régi alakom, hogy J-Hope-nak legyen kedve hozzám érni. Annyira rossz lehet neki, hogy kilenc teljes hónapig csak csók volt köztünk. Tudom sokszor volt olyan helyzetbe, hogy most nekem esne, de folyton hárítottam, s a hormonok miatt volt olyan is, hogy a semmi miatt sírtam. Nagyon rémisztő volt.
J-Hope:
-Tudom, de megszeretnélek etetni.- adtam szájába az első falatot.
Jófiú módjára el is vette, nem szólt. Megette, s várta a következőt. Ezt addig játszottuk el, míg meg nem ette az összeset. A tányért a mosogatóba helyeztem, langyos vizet engedve rá. Elkezdtem elmosni.
Nagyon tudok ember! Már kilenc hónapja nem csináltuk, és nem is nyúltam magamhoz. Csak csók volt, semmi több. Nehezen bírom ki, mert még így kövéren is irtó szexi. Türtőztetnem kell magam mellette. De nemsokára megszületik a baba, mert sokat fáj a hasa mostanában.
A tányérok elmosása után visszaültem mellé.
V:
Amikor vissza jött mellém, elmosolyodva néztem rá. A kezét a hasamra helyeztem, s ahogy oda raktam, a pici rúgott egyet. Eleinte azt hittem a fájások a szokásosak, de egyre jobban erősödtek, ahogy közeledett az este.
-Hopie, nem akarlak megijeszteni, de jobb lesz, ha magadnál tartod a telefont.- mondtam elfekve a kanapén, s az órát néztem pontosan milyen, idő között jönnek a fájások.
J-Hope:
Ahogy eljött az este, szerelmem fájásai egyre erősebbek lettek. Így biztosra tudtam, hogy ma éjszak, vagy holnap új élet jön a világra. A telefonomat megfogva feküdtem el az ágyba, ahogy ő is.
-Itt van mellettem, ne aggódj. Ha bármi olyan van, már hívom is a mentőket.- simogatta, hasát.
-Nyugi, nemsokára vége ennek a pokoli fájdalomnak.- pusziltam orrára.
Így igaz. Nemsokára vége ennek, s újra nyugodt lesz fájdalom nélkül. Nem kell látnom azt, ahogy kínlódik a fájdalomtól.
V:
Bólintottam, majd megfogva kezét szorítottam rajta egyet.
-Nem bírom, hívd a mentőket jön a kislányunk vagy a kisfiúnk.- vettem egyre szaporábban a levegőt.
A fájdalom egyre nagyobb volt, s már azt hittem a csillagokat is lekaparom az égről, mivel a mentősök eltévedtek. Amikor végre megérkeztek megmoccanni sem tudtam, így csak feküdtem, s mélyeket sóhajtoztam.
J-Hope:
-Máris hívom.- vettem kezembe a telefont, s hívni kezdtem a mentősöket.
Szerencsére hamar felvették, és mondták mindjárt itt lesznek. De azok a marhák eltévedtek az úton, így jó félórába telt, míg ideértek. Jól megszidtam őket, majd nehezen és óvatosan ráfektettük páromat a hordágyra, majd a mentőautóba vittük. Amilyen hamar csak lehetett a kórházba mentünk, de már a műtőbe nem engedtek be. Imádkoztam azért, hogy semmi baja ne legyen Taehyung-nak, és a közös kisbabánknak. Nem tudtam semmit sem tenni, csak bírni a orvosokban, s hinni, hogy minden zökkenőmentesen fog menni.
V:
Nem éreztem semmit sem, amikor megkaptam az injekciót. Csak a kicsit járt az eszem. Amikor a nővérke megmutatta, egy gyönyörű kisfiút láttam. Könnyeim útnak eredtek a boldogságtól. De amikor elvitték nagyon aggódtam, s kérdésekkel bombáztam, azokat akik körülöttem voltak. Az orvos össze varrta a hasam, s kaptam valami nyugtatót, amitől elaludtam, mivel hisztérikus állapotba kerültem, amikor elvitték tőlem a fiamat.
J-Hope:
Odakint a folyosón fel-alá járkáltam, nem tudtam megnyugodni. Folyton a jelzőfényt néztem, hogy mikor alszik ki. Az azt jelentette vége. Ahogy megállva rápillantottam megláttam, hogy már nem ég. Ez azt jelenti vége, idegesen álltam az ajtó előtt várva, hogy ki jöjjön az orvos. Már jó 5 perce nem ég a fény, mikor nyílik az ajtó ék kijön a doki. Utána tolva Taehyung-t, s mellette feküdve a pici babánkat, akiről még nem tudtam megállapítani, hogy milyen nemű. Egyből az ágy mellé álltam.
-Doktor úr, mondja kérem, hogy semmi baja, Teaehyung-nak és a picinek.- néztem az orvosra.
-Nyugodjon meg. Semmi sem történt, mind a ketten jól vannak. Kisfiúk született.- mondta, majd mosollyal az arcán távozott, de előtte még megköszöntem.
Szerelmem, és a fiúnkat betolták egy kort terembe, ahová már én is bemehettem. Mellette voltam, amíg fel nem ébredt. Közbe kezemet az övére kulcsoltam, s megfogtam a gyermekem pici ujját is.
V:
A nyugtató hatása hamar elmúlt, s azonnal kinyitottam a szemeim. Hihetetlen volt, amikor megláttam magam mellett a kisfiam, s Hopie-t.
-Ügyes voltál szerelmem, egy igazi gyönyörűséget adtál nekünk.- mosolyogtam rá kedvesen, s megpusziltam a pici fejét.
J-Hope:
-Te voltál itt az egyetlen ügyes. Te hordtad ki, s te szülted meg. Te viselted el a fájdalmat kilenc hónapon át. Mindent neked köszönhetek. Köszönöm.- mosolyogtam.
-Büszke vagyok rád.- mondtam, majd ajkaira csókoltam.
Annyira boldog vagyok, mint még soha. Egy gyönyörűséges fiam született attól, akit szeretek. Ennél jobb már nem is lehetne az életem.
-Milyen nevet adjunk neki?- kérdeztem rá, mert még nem gondolkoztunk rajta.
V:
-Köszönöm drágám.- mondtam mosolyogva, s le se vettem a fiamról a szemem, s a boldogságom se tudtam levakarni az arcomról.
-Nem tudom, mi legyen a neve, de kaphatná a te neved, olyan édes lenne apuci után kapja a nevet.- mondtam mosolyogva.
Annyira szép volt, s az a nagy fekete haja teljesen bele zúgtam a fiamba.
-Új szerelmünk van.- kuncogtam.
J-Hope:
-Az jó lenne, de én inkább annak örülnék, ha a te neved kapná. Jung Taehyung.- nevettem fel.
Ez olyan aranyosan hangzik. Remélem, hogy amikor nagyobb lesz a fiam, olyan természete lesz, mit "anyjának". Az még boldogabbá tenne.
-Féltékeny leszek, de nagyon.- nevettem azon, amit mondott.
Nem tudtam visszafogni a nevetésem. Túlságosan is az igazat mondta.
V:
-Naa, ne nevess annyira. Aranyos, hogy ő a mi új szerelmünk.- mosolyogtam. Alig várom hogy otthon lehessek velük. -Mikor mehetünk haza?- néztem rá, s a pici kezébe raktam az ujjam. -Akkor kinek a nevét kapja?-
J-Hope:
-Még két-három nap. Megfigyelnek, hogy nem e lesz semmi bajod. Utána hazamehettek.- mondtam, majd elővettem a telefonom.
Elkezdtem fotózni szerelmeimet. Jó pár képet csináltam, hogy emlékek legyenek erről a boldog, meghitt napról. Párnál én is beálltam. Megcsináltam a fiammal, első közös selfienket.
-Legyen a tied. Nem kell két Jung Hoseok. Elég egy is.- simítottam arcára, miután eltettem a telefonomat.
Másnap elintéztük, hogy mi lesz a baba neve. Aznap sokat nem voltam bent a kórházban, mert szobát festettem. Olyan színre, amiben én és Taehyung döntöttünk, azaz világoskék. Miután végeztem, s megszáradt felragasztottam rá gyerekmatricákat.
V:
A képek alatt folyton vigyorogtam. Amikor csinált egy selfiet, nem bírtam ki nevetés nélkül, nagyon édesek voltak mind ketten. A pici Taehyung nagyon nyugodt volt, azután is, hogy Hopie elment. Hat órakor elvitték a picit, hogy megetetik. Igen, mivel én nem tudom. Ez az egy nagy hiba abban a dologban, hogy nem tudom megetetni. Bár igaz az furcsa lenne, ha egyáltalán sikerülne megetetnem. Az orvossal aznap beszélgettem, hogy fagyasztott tejet hadd kérhessek, majd mivel fontos táplálni a kicsit.
J-Hope:
Másnap visszamentem a kórházba, mert hívott a doki, hogy hazamehetnek. Boldogan szálltam autóba, s mentem értük. Vittem babahordozót, váltásruhát, ami szebb, tejet, s még pár babadolgot. Felérve a szobába, szó szerint vetettem szerelmem nyakába magamat. Végre ölelhetem jobban, de még vigyáznom kell a varratra.
-Ma végre hazajöhetsz, te és a kicsi Taehyung is.- nevettem.
V:
-Igen, haza mehetünk.- mondtam, s beraktam a babahordozóba a kicsit. -Én kész vagyok, csak el kell pakolnom mindent.- mosolyogtam.
J-Hope:
-Segítek, várj.- léptem oda hozzá, s már pakoltam vele együtt.
Nem kellett sok idő, máris kész voltunk. Megfogtam minden cuccot, és kiindultam velük. Elől ment két szerelmem. Még egyszer a portán megköszöntük, majd elmentünk haza.
V:
Az autóba ülve, beraktam a kicsit hátra, s becsatoltam a biztonsági övvel. Nem akartam, hogy baja essen .Annyira féltem az én szerelmeimet. Nem tudom, ha bajuk esik, akkor azonnal véget vetek az életemnek annyira szeretem őket.
J-Hope:
Hazaérve, lepakoltam és segítettem páromnak. Felvittem a kicsit, s neki is segítettem felmenni a lépcsőn. Felérve nagyon meglepődött, csodálkozni kezdett azok, hogy jobb lett, mit amire számított tőlem. Ezen csak felnevettem.
V:
-Hopie, ez fantasztikus lett. Nagyon tetszik. Köszönöm, hogy mindent elintéztél, amikor én bent voltam vele.- vettem ki a hordozóból, s az ölembe véve dajkáltam.
J-Hope:
-Én is~- nyávogtam neki.
Tényleg, még csak kétszer fogtam meg. Tudom, hogy félti, de én is meg szeretném fogni, akárcsak ő. Mosolyt küldve fél nyújtotta át kicsi Taehyung-t, de ahogy ezt megtette, csengettek.
-Ki lehet az?- néztem páromra nagy szemekkel.
V:
-Lehet a banda az, RapMon jelezte, hogy majd meg akarnak látogatni. Lemegyek megnézem, maradj itt jó.- mentem le, s kinyitva az ajtót.
A volt banda volt velem szembe azonnal beljebb engedtem őket.
J-Hope:
-Oké.- mondtam, majd minden időmet ezután a picinek szenteltem.
Elkezdtem neki gagyogni, amint nagyokat mosolygott. Ahogy megláttam a nevetését, rögtön tudtam, hogy Taehyung-ét örökölt. Az a különleges mosoly csak neki van, s a babánknak.
Észre sem vettem, hogy a volt bandánk tagjai itt álltak mellettem. Annyira belemerültem, így V zökkentett ki.
V:
-Drágám, nézd kik vannak itt.- mondtam mosolyogva. -Nézd meglátogattak minket a banda tagjai.- mondtam kedvesen. -Srácok bemutatom a fiamat nektek. Taehyung a neve.- mosolyogtam.
J-Hope:
-Sziasztok!- pacsiztam le mindegyikőjükkel.
Miután meglátták a fiam, elvették tőle, s játszadozni kezdtek vele. A közelébe sem engedte. Rosszabbak voltak, mint egy csapat örült fan lány. De mosolyogtam, mert ők is örültek a babának, nem csak mi.
Talán úgy jó három óra hosszát lehettek nálunk, mert a menedzser írt, hogy menniük kell. Fájdalmas búcsút vettek Taehyung-tól, s törünk is. De megjegyezték, hogy nemsokára jönnek megint.
V:
-Hűha, el is felejtettem, milyen zajosak is tudnak lenni.- mondtam mosolyogva, s a konyhába mentem. -Ideje harapni valamit, mert nagyon éhes vagyok. Te is kérsz valamit?Csinálok bármit, amit csak kérsz.-
J-Hope:
-Nem csak te felejtetted el, hanem én is. Rég voltunk együtt, túl rég. Ja, kérek. Összetudnál dobni nekem valami szendvicset?- kérdezzem rá, majd ismét a babával játszottam.
Jóérzés volt, hogy eljöttek gratulálni, s játszani a kicsivel. Örültem ni, hiszen régen láttuk őket már személyesen. Mindig csak hírekből, képekből láttam, de most újra láthattam a volt csapattársaimat.
V:
-Persze!- mondtam mosolyogva, s csináltam magunknak pár szendvicset. -A picinek még enged a tejecske, addig tudunk enni.- mondtam, az asztalra rakva a tányért, amin a szendvicsek sorakoztak. -Gyere a mamihoz, te tündér virágszál.- mosolyogva gügyögtem neki, mire nevetni kezdett. -De szép vagy, mikor mosolyogsz. Imádlak kisfiam, azért apucit is imádom.- nyomtam J-Hope, arcára egy puszit.
J-Hope:
-Oké. Remélem, hogy finom lett. Mondjuk biztos az, hiszen te csináltad. - elvettem egy szendvicset, majd beleharaptam.
-Ez rettentő finom! Nagyon ügyes vagy.- néztem rá csillogó szemekkel.
Mikor azt mondta, hogy; "Engem is." azt hittem sírva fakadok. Már csak a második vagyok? Ez nem ér. Én aranyosabb vagyok. Kezdtem bevágni a durcát.
-Mi az, hogy is? Már csak a második vagyok az életedben?- tettem vissza az ételt, s karba tettem kezeimet.
V:
-Jaj Hopie, nem csak a második vagy. Az első vagy vele együtt.- mondtam, s amikor a pici sírni kezdett kivittem magammal, s a tejet megnézve a cumisüveggel etetni kezdtem, s úgy mentem vissza. Ahogy a cumit szívta olyan édes volt. Miután jól lakott megböfiztettem, s elaludt a karomba, így betettem a lenti kiságyba, s vissza ültem kedvesem mellé jobban mondva az ölébe másztam.
-Na ne duzzogj. Tudod, hogy nagyon szeretlek, igaz?-
J-Hope:
Tovább duzzogtam, hátha észrevesz engem is. Tudom, nem szép dolog egy babára féltékeny lenni, de nem tehetek róla. Eddig csak az enyém volt, de most már osztozkodnom kell rajta a fiammal. Ez annyira nem ér. Hamar visszajött mellém, s ölembe mászott.
-Tudom, de én féltékeny vagyok.- mondtam, miközben bevallottam.
Egy szó nélkül ajkaira tapadtam, s megcsókoltam. Nem érdekel, hogy engedi e vagy sem. Vágytam utána.
-De ez az egy dolog az, amit csak én kaphatok meg.- mosolyogtam, majd magamhoz szorítottam olyan erősen, amennyire csak tudtam.
V:
Elmosolyodtam azon, hogy féltékeny. Mikor durcás, akkor is szívdöglesztően néz ki. Már épp meg akartam szólalni, amikor ajkaimra tapadt. Meglepett a csókja, s az erős ölelése, de vissza csókoltam, s öleltem.
-Ezt csak is te kaphatod meg egyedül. Annyira jó újra érezni magamon téged, így is.- haraptam be alsó ajkam, ahogy ezeket a szavakat kimondtam. Hiányzott nagyon az érintése a közelsége, s minden egyebe.
J-Hope:
-Nemsokára.. újra a karjaim között tarthatlak, ahogy régen tettem.- pislogtam rá gyengéden.
Lábai alatt átfontam karjaimat, s felemeltem. Elindultam a nappalibba, ahol rátettem a kanapéra, leültem, s ölébe hajtottam fejemet. Mélyen beszívtam illatát.
-Hadd aludjak.- mondtam széles mosollyal.
V:
-Igen, pont úgy, ahogy régen.- mosolyogva kuncogtam, amikor felemelt, s átvitt a nappaliba. -Rendbe pihenj csak elvégre hosszú napok, hetek, hónapok fognak ránk várni.- nyomtam egy puszit halántékára, s néztem arca vonásait, ahogy egyre jobban kisimulnak.
J-Hope:
-Köszönöm.- mosolyogtam.
Éreztem, ahogy az álmosság egyre jobban elnyom addig, míg le nem csukódtam szemeim. Onnantól kezdve ismét álmodtam. De hiba tetszett, tudtam, hogy a valódi ennél jobb lesz. Így aludtam el párom, Kim Taehyung ölében.
V:
Egy kicsi ideig alvó arcát néztem, ami mosolygásra késztetett. Végül hátra döntve a fejem a kanapénak, s álomba szenderedtem, miközben fogtam szerelmem, Jung Hoseok kezét.
V:
-Naa, ne nevess annyira. Aranyos, hogy ő a mi új szerelmünk.- mosolyogtam. Alig várom hogy otthon lehessek velük. -Mikor mehetünk haza?- néztem rá, s a pici kezébe raktam az ujjam. -Akkor kinek a nevét kapja?-
J-Hope:
-Még két-három nap. Megfigyelnek, hogy nem e lesz semmi bajod. Utána hazamehettek.- mondtam, majd elővettem a telefonom.
Elkezdtem fotózni szerelmeimet. Jó pár képet csináltam, hogy emlékek legyenek erről a boldog, meghitt napról. Párnál én is beálltam. Megcsináltam a fiammal, első közös selfienket.
-Legyen a tied. Nem kell két Jung Hoseok. Elég egy is.- simítottam arcára, miután eltettem a telefonomat.
Másnap elintéztük, hogy mi lesz a baba neve. Aznap sokat nem voltam bent a kórházban, mert szobát festettem. Olyan színre, amiben én és Taehyung döntöttünk, azaz világoskék. Miután végeztem, s megszáradt felragasztottam rá gyerekmatricákat.
V:
A képek alatt folyton vigyorogtam. Amikor csinált egy selfiet, nem bírtam ki nevetés nélkül, nagyon édesek voltak mind ketten. A pici Taehyung nagyon nyugodt volt, azután is, hogy Hopie elment. Hat órakor elvitték a picit, hogy megetetik. Igen, mivel én nem tudom. Ez az egy nagy hiba abban a dologban, hogy nem tudom megetetni. Bár igaz az furcsa lenne, ha egyáltalán sikerülne megetetnem. Az orvossal aznap beszélgettem, hogy fagyasztott tejet hadd kérhessek, majd mivel fontos táplálni a kicsit.
J-Hope:
Másnap visszamentem a kórházba, mert hívott a doki, hogy hazamehetnek. Boldogan szálltam autóba, s mentem értük. Vittem babahordozót, váltásruhát, ami szebb, tejet, s még pár babadolgot. Felérve a szobába, szó szerint vetettem szerelmem nyakába magamat. Végre ölelhetem jobban, de még vigyáznom kell a varratra.
-Ma végre hazajöhetsz, te és a kicsi Taehyung is.- nevettem.
V:
-Igen, haza mehetünk.- mondtam, s beraktam a babahordozóba a kicsit. -Én kész vagyok, csak el kell pakolnom mindent.- mosolyogtam.
J-Hope:
-Segítek, várj.- léptem oda hozzá, s már pakoltam vele együtt.
Nem kellett sok idő, máris kész voltunk. Megfogtam minden cuccot, és kiindultam velük. Elől ment két szerelmem. Még egyszer a portán megköszöntük, majd elmentünk haza.
V:
Az autóba ülve, beraktam a kicsit hátra, s becsatoltam a biztonsági övvel. Nem akartam, hogy baja essen .Annyira féltem az én szerelmeimet. Nem tudom, ha bajuk esik, akkor azonnal véget vetek az életemnek annyira szeretem őket.
J-Hope:
Hazaérve, lepakoltam és segítettem páromnak. Felvittem a kicsit, s neki is segítettem felmenni a lépcsőn. Felérve nagyon meglepődött, csodálkozni kezdett azok, hogy jobb lett, mit amire számított tőlem. Ezen csak felnevettem.
V:
-Hopie, ez fantasztikus lett. Nagyon tetszik. Köszönöm, hogy mindent elintéztél, amikor én bent voltam vele.- vettem ki a hordozóból, s az ölembe véve dajkáltam.
J-Hope:
-Én is~- nyávogtam neki.
Tényleg, még csak kétszer fogtam meg. Tudom, hogy félti, de én is meg szeretném fogni, akárcsak ő. Mosolyt küldve fél nyújtotta át kicsi Taehyung-t, de ahogy ezt megtette, csengettek.
-Ki lehet az?- néztem páromra nagy szemekkel.
V:
-Lehet a banda az, RapMon jelezte, hogy majd meg akarnak látogatni. Lemegyek megnézem, maradj itt jó.- mentem le, s kinyitva az ajtót.
A volt banda volt velem szembe azonnal beljebb engedtem őket.
J-Hope:
-Oké.- mondtam, majd minden időmet ezután a picinek szenteltem.
Elkezdtem neki gagyogni, amint nagyokat mosolygott. Ahogy megláttam a nevetését, rögtön tudtam, hogy Taehyung-ét örökölt. Az a különleges mosoly csak neki van, s a babánknak.
Észre sem vettem, hogy a volt bandánk tagjai itt álltak mellettem. Annyira belemerültem, így V zökkentett ki.
V:
-Drágám, nézd kik vannak itt.- mondtam mosolyogva. -Nézd meglátogattak minket a banda tagjai.- mondtam kedvesen. -Srácok bemutatom a fiamat nektek. Taehyung a neve.- mosolyogtam.
J-Hope:
-Sziasztok!- pacsiztam le mindegyikőjükkel.
Miután meglátták a fiam, elvették tőle, s játszadozni kezdtek vele. A közelébe sem engedte. Rosszabbak voltak, mint egy csapat örült fan lány. De mosolyogtam, mert ők is örültek a babának, nem csak mi.
Talán úgy jó három óra hosszát lehettek nálunk, mert a menedzser írt, hogy menniük kell. Fájdalmas búcsút vettek Taehyung-tól, s törünk is. De megjegyezték, hogy nemsokára jönnek megint.
V:
-Hűha, el is felejtettem, milyen zajosak is tudnak lenni.- mondtam mosolyogva, s a konyhába mentem. -Ideje harapni valamit, mert nagyon éhes vagyok. Te is kérsz valamit?Csinálok bármit, amit csak kérsz.-
J-Hope:
-Nem csak te felejtetted el, hanem én is. Rég voltunk együtt, túl rég. Ja, kérek. Összetudnál dobni nekem valami szendvicset?- kérdezzem rá, majd ismét a babával játszottam.
Jóérzés volt, hogy eljöttek gratulálni, s játszani a kicsivel. Örültem ni, hiszen régen láttuk őket már személyesen. Mindig csak hírekből, képekből láttam, de most újra láthattam a volt csapattársaimat.
V:
-Persze!- mondtam mosolyogva, s csináltam magunknak pár szendvicset. -A picinek még enged a tejecske, addig tudunk enni.- mondtam, az asztalra rakva a tányért, amin a szendvicsek sorakoztak. -Gyere a mamihoz, te tündér virágszál.- mosolyogva gügyögtem neki, mire nevetni kezdett. -De szép vagy, mikor mosolyogsz. Imádlak kisfiam, azért apucit is imádom.- nyomtam J-Hope, arcára egy puszit.
J-Hope:
-Oké. Remélem, hogy finom lett. Mondjuk biztos az, hiszen te csináltad. - elvettem egy szendvicset, majd beleharaptam.
-Ez rettentő finom! Nagyon ügyes vagy.- néztem rá csillogó szemekkel.
Mikor azt mondta, hogy; "Engem is." azt hittem sírva fakadok. Már csak a második vagyok? Ez nem ér. Én aranyosabb vagyok. Kezdtem bevágni a durcát.
-Mi az, hogy is? Már csak a második vagyok az életedben?- tettem vissza az ételt, s karba tettem kezeimet.
V:
-Jaj Hopie, nem csak a második vagy. Az első vagy vele együtt.- mondtam, s amikor a pici sírni kezdett kivittem magammal, s a tejet megnézve a cumisüveggel etetni kezdtem, s úgy mentem vissza. Ahogy a cumit szívta olyan édes volt. Miután jól lakott megböfiztettem, s elaludt a karomba, így betettem a lenti kiságyba, s vissza ültem kedvesem mellé jobban mondva az ölébe másztam.
-Na ne duzzogj. Tudod, hogy nagyon szeretlek, igaz?-
J-Hope:
Tovább duzzogtam, hátha észrevesz engem is. Tudom, nem szép dolog egy babára féltékeny lenni, de nem tehetek róla. Eddig csak az enyém volt, de most már osztozkodnom kell rajta a fiammal. Ez annyira nem ér. Hamar visszajött mellém, s ölembe mászott.
-Tudom, de én féltékeny vagyok.- mondtam, miközben bevallottam.
Egy szó nélkül ajkaira tapadtam, s megcsókoltam. Nem érdekel, hogy engedi e vagy sem. Vágytam utána.
-De ez az egy dolog az, amit csak én kaphatok meg.- mosolyogtam, majd magamhoz szorítottam olyan erősen, amennyire csak tudtam.
V:
Elmosolyodtam azon, hogy féltékeny. Mikor durcás, akkor is szívdöglesztően néz ki. Már épp meg akartam szólalni, amikor ajkaimra tapadt. Meglepett a csókja, s az erős ölelése, de vissza csókoltam, s öleltem.
-Ezt csak is te kaphatod meg egyedül. Annyira jó újra érezni magamon téged, így is.- haraptam be alsó ajkam, ahogy ezeket a szavakat kimondtam. Hiányzott nagyon az érintése a közelsége, s minden egyebe.
J-Hope:
-Nemsokára.. újra a karjaim között tarthatlak, ahogy régen tettem.- pislogtam rá gyengéden.
Lábai alatt átfontam karjaimat, s felemeltem. Elindultam a nappalibba, ahol rátettem a kanapéra, leültem, s ölébe hajtottam fejemet. Mélyen beszívtam illatát.
-Hadd aludjak.- mondtam széles mosollyal.
V:
-Igen, pont úgy, ahogy régen.- mosolyogva kuncogtam, amikor felemelt, s átvitt a nappaliba. -Rendbe pihenj csak elvégre hosszú napok, hetek, hónapok fognak ránk várni.- nyomtam egy puszit halántékára, s néztem arca vonásait, ahogy egyre jobban kisimulnak.
J-Hope:
-Köszönöm.- mosolyogtam.
Éreztem, ahogy az álmosság egyre jobban elnyom addig, míg le nem csukódtam szemeim. Onnantól kezdve ismét álmodtam. De hiba tetszett, tudtam, hogy a valódi ennél jobb lesz. Így aludtam el párom, Kim Taehyung ölében.
V:
Egy kicsi ideig alvó arcát néztem, ami mosolygásra késztetett. Végül hátra döntve a fejem a kanapénak, s álomba szenderedtem, miközben fogtam szerelmem, Jung Hoseok kezét.
